Miskolc, mellette Miskolc-Tapolca készült tanúja lenni egy fiatal pár életre szóló esküjének. A menyasszony kecses kis ruháját igazgatta, a fátylát próbálgatta, a vőlegény pedig gyűrögette a zsebkendőjét zavarában, hiszen nem volt hozzászokva, hogy minden róla és arájáról szóljon, miattuk érkezzenek a násznép tagjai az ország távoli pontjaiból. 
Valami megfoghatatlan bujkált a levegőben, valami még történni fog, mindketten érezték. Hamarosan kimondják az igent, és a világ onnantól másképp működik. Már ott lesz az ő világukban a kettőjük felelőssége, kitartása, harca, szeretete, az én és a te már nem ugyanaz lesz néhány óra múlva. Élvezték a készülődés csendes, és olykor zajos pillanatait.

Egy kicsi unokahúg ebbe a törékeny pillanatba zavart bele. Kicsi volt, de kíváncsi, olyan felfedező típus, elindult hát felkutatni a környéket. Miskolc nagyváros, de olyan izgalmas, nyakába kapta hát lábait és szó nélkül lelépett. Egy kellemes kis parkban szívta magába az édes hársfák illatát, még szakított is a fáról, hogy egy percre se veszítse orra elől az illatot. Vett magának egy utcai árustól egy sportszeletet, amit élvezettel szeretett volna elmajszolni, de tartogatta még a pillanatot. Közben rátört egy nehéz érzés, érezte, hogy messzire jutott a kiinduló ponttól, nincs ideje már, gyorsan kell cselekedni. A fák árnyékában elbújva talált egy illemhelyet, pénze nem volt, de hát honnan is tudhatta volna, hogy ezért fizetni kell. Gyanútlanul besétált, de az első lépés után szembetalálta magát egy morcos öregasszonnyal, aki nem engedte tovább. Nincs pénz, nincs könnyítés. A kislány már sírt, de könnyei nem hatották meg az illemhely szigorú őrét. Vagy nem volt gyereke és ezért utálta őket, vagy sok volt és azért. Meglátta a kicsi lány kezében a sportszeletet, és egy határozott, erőszakos mozdulattal kikapta onnan. „ Na, most már mehetsz, ez a fizetség!”- és már lökte is be a bódé mélyébe a lányt, aki már nem tudta, hogy a könnyítés vagy a sportszelet a fontosabb.

Hazaérve a készülődő vőlegénynek suttogta el titkát, elvették a csokiját, amire annyira vágyott. A zsebkendőjét szorongató, izguló vőlegény csókot dobott menyasszonya homlokára, és csak annyit rebegett:"el kell intéznem még valamit, ez nem maradhat szó nélkül!" Megfogta a kicsi lány kezét, aki azonban félt a hústorony nénitől, ólomsúlyúvá vált lábakkal tipegett az ellentmondást nem tűrő vőlegény nyomában. Ahogy közeledtek egyre jobban érezte a kezét fogó erős marok erejét, érezte, hogy ez a kéz megvédi és még a csokiját is visszaszerzi. „ Egy gyerektől elvenni a csokit? Milyen ember maga? Vannak gyerekei? Nem szorult magába anyai érzés, vagy csak szimplán emberi?” Záporoztak a megrovó szavak a törpülő hústorony fejére, aki kihúzta a zsebéből a sportszeletet és sután a vőlegény felé tartotta. „ A gyereknek adja vissza, tőle vette el!” – hangzott az ellentmondást nem tűrő parancs.
 

Egy csupa szív unokabáty, aki történetesen elfelejtve zavarát és izgalmát ott, abban a pillanatban a legerősebb férfivé vált, aki ugyanezzel a belső töltéssel mondta ki az igent néhány óra múlva, mert érezte, menyasszonyát is megvédi minden vihartól innentől.
 

Egy miskolci esküvő, amihez örökre hársfaillat, sportszelet és egy zsugorodó hústorony emléke tapad, és egy megható szertartás, no meg egy hős unokabáty.