Szerelem utolsó vérig, holtomiglan, holtodiglan, kitartani jóban és rosszban, társ és barát lenni, együtt vigyázni a törékeny, tűnő boldogságra. Minden esküvőn elhangzó mondatok, minden igent mondó fiatal száját elhagyó, és szívét betöltő gondolatok. Jó emlékezni ezekre az érzésekre még akkor is, ha tovatűnik a gondolat, ha az egymás mellett futó és egymást kiegészítő utak egyszer csak eltávolodnak, ha töredezetté válik a boldogság.

Harminckét éve történt. Még ma is gyakran előfordul, hogy kezembe kerül az esküvői fényképalbum. Két boldog embert sok-sok rokon és barát vesz körbe, suhannak a fehér fodrok, örömtől sugárzó arcot keretez a fátyol, az öltönyben fiatal, a közös életre nyitott jóképű férfi, kinek tekintetében ott csillog a vigyázni fogok rád felelőssége és ígérete.

Azt a napot eufóriában lebegtem át, minden olyan valószínűtlen volt, a kezdeti izgalom valami megfoghatatlan varázslatba simult bele. Mindenki ott volt, szülők, nagymamák, rokonok, barátok, de hiányzott a sógornőm, ő valahol a nagyvilágban utazott éppen. Nem volt galambröptetés, héliumos lufi, vőfély vagy ceremóniamester, csak egyszerűen öröm és lebegés, egy igazi jó buli.

Emlékszem mennyire fontos volt, hogy valami különleges ruhám legyen. Akkor még a keleti blokk szürkeségét, divattalanságát éltük, nehezen lehetett nyugati termékekhez jutni. Valaki mégis szerzett egy spanyol esküvői divatlapot. Amit abban láttam csodálattal töltött el, az akkor bérelhető vagy vehető itthoni mennyasszonyi ruhákhoz képest. Egy kis kreativitás és némi rohangálás után anyagra is leltem és egy nagyon ügyes varrónőre. Sok-sok méter üvegtüll vagy mi a csoda került a szoknyámra, buggyos kis ujjacska, no nem merész kivágás, egyszerű és mégis bonyolult volt. Mai szemmel túl egyszerű, akkor nagyon különleges. A fátylamat is csináltattam, az ötlettől, hogy elálljon a fejemtől a kalapos mester teljesen kiborult. Volt egy fogadásunk a vőlegényemmel, az esküvőre lefogyom 60-ról 56 kilóra. Szegény varrónő minden próbán utána igazított, és csak dörmögött, hogy miért teszem ezt vele. 20 deka híján elveszítettem a fogadást, de a ruha és a fátyol az elképzeléseim szerint alakult. Az örömöm nem lehetett teljes, egy szál virágot szerettem volna tüllszalaggal megkötni, ez illet volna a dizájnhoz, de apósom már nem bírta szárnyaló kreativitásom elviselni és döntött, kerek rózsacsokorral kell az anyakönyvvezető elé vonulnom. Beadtam a derekam, a csokromra nem szívesen emlékszem vissza. De arra igen, hogy az esküvői készülődésben nem volt idegesség, nem volt hedonizmus, csak valami megfoghatatlan, boldog várakozás. Jóval kevesebb lehetőség közül válogathattunk, senkiben nem volt benne, hogy a másik esküvőjét túlszárnyalja, csak legyünk végre egymásé hivatalosan is. Olyan egyszerűnek tűnt minden, és visszatekintve az is volt.

 

 

Sok minden történt azóta, de a legfontosabb mégis megmaradt. Az, akinek egyszer igent mondtam soha nem lehet az ellenségem, és ha már nem is mellette élem az életem, mégis a részem marad az emlékekkel, a közös gyerekkel, és azzal, hogy bármi történjen, rám mindig számíthat. Akkor még fontos volt a felelősségvállalás, a másik tisztelete, még akkor is, ha bőven ejtettünk sebeket egymáson. Ma minden nagyon megcsinált, minden részlet nagyon kidolgozott. De figyelnek-e a házasulandók a lélek kidolgozására, a közös lét íratlan törvényeire, a figyelemre, a belsőre? A fehér ruha fehérsége, bája, az öltöny eleganciája, a kimondott igen, ott marad-e lenyomatként hosszú-hosszú időre?

 

Vitkai Éva